Életem legelső lángosa

Életem majdnem 21. évében érkeztünk el ahhoz a pillanathoz, hogy elkészítsem életem legelső lángosát. A legviccesebb az egészben az, hogy 991 kilométert kellett utazzak, ahhoz, hogy ilyesmire vetemedjek. Nem feltétlen tartom magamat egy konyhatündérnek, de az alapvető képességeimmel sikerült összehozni egy egészen ehetőnek mondható majdnem igazi magyar lángos. Hogy miért majdnem? Mert napokig gyászolnom kellett a tényt, hogy rendes tejföl nélkül kell, hogy egyem itt ugyanis csak egy úgynevezett crème fraiche kapható, ami bár hasonló ízvilággal rendelkezik mégsem az igazi, úgyhogy, ha valaki Franciaországba tervez utazni készüljön fel, hogy le kell mondania többek között a következőkről:

- tejföl

- pirospaprika (bár hatalmas keresgélések árán találtam egy túlértékelt 40 grammos kis szösszenetet – amiért nem mellesleg egy bácsival kellett megküzdenem ugyanis ez volt a legutolsó a polcon – ez valahogy mégsem az igazi)

- túró rudi

- túró

- a csokis mignon és a puncs kocka

- az olcsó sör/bor

- a jó házi pálinka

 

Mindez persze elkerülhető lett volna, ha hozok magammal, de persze teljesen megfeledkeztem ezekről, úgyhogy ti majd ne essetek ebbe a hibába. Pirospaprikával és pálinkával induljatok útnak.

Na de kanyarodjunk szépen vissza a lángosra, amihez egyébként rendes élesztőt sem találtam csak egy ilyen porélesztőt, amit nagy nehezen bolti segítséggel találtam csak meg az egyik legelrejtetettebb polcon (egyébként hihetetlen jó szótanulási lehetőségnek tartom a bevásárlásokat, mert ha nem találok valamit bizony meg kell, hogy kérdezzem, illetve a zöldségeket itt is le kell mérni a mérlegen és itt nincsen hozzájuk tartozó kód, meg kell jegyezzük a nevét).

Szóval miután mindent levadásztam a LeClerc nevezetű bevásárlóközpontban átballagtam a német barátnőmhöz, Klarához, hogy lenyűgözhessem a magyar konyha ezen csodájával. A tészta szép lassan telefonos segítséggel összeállt és Klara nagy meglepetésére a garzonban fellelhető minden pokróccal bebugyoláltam, hogy szépen megkeljen. A sütés már viszonylag akadálymentesen ment és nagyon örültem a művemnek.

 

A videó például tökéletesen átadja, hogy mennyire örülök:

À bientot,

Dzseni

 

Bonjour, bonjour

 

Bonjour mindenki,

 

A nevem Dzseni és ez már a harmadik éve annak, hogy a PTE-BTK padjait koptatom (ha nem vesszük figyelembe az otthon tanulós időszakot, de igen gyakorlatilag ez lesz a harmadik éve, hogy felvettek az egyetemre). Már jóval azelőtt, hogy felvettek volna a legfontosabb terveim, céljaim között szerepelt, hogy belevágjak az Erasmusba, hogy Franciaországban éljek. Nagyon úgy néz ki, hogy sikerült megvalósítani az álmomat, mert augusztus 29-én sikeresen megérkeztem Elzász (azaz Alsace) központjába Strasbourgba.

  

STRASBOURGRÓL:

 

Külön bejegyzést szeretnék szánni a város történetére, nevezetességeire, apró kis titkaira, de néhány dolgot azért szeretnék megosztani veletek, amit eme csekély egy hetem alatt már sikeresen megtapasztaltam. Az első és legfontosabb az a közlekedés. Itt mindenki is biciklivel jár, a város szinte minden utcájában „parkoló” biciklik tömegét lehet felfedezni, persze jobb amikor így pihenő állapotukban találkozik vele az ember, mert a franciák kifejezetten élveznek eszeveszetten száguldozni legyen szó a belvárosról, a külvárosról vagy akár a tömött utcákról. Nekik ez egyre megy. Hét nap alatt bár még egyszer sem sikerült elütniük, de párszor azért nem álltam messze attól, hogy keresztbe menjen rajtam valaki.

Egyelőre még épségben vagyok és a közeljövőben jómagam is szert teszek majd egy biciklire. Azt is megtanultam, hogy a lehető legrondább, legöregebb biciklit kell megvenni, mert annak nem lopják majd le a kerekeit. Szóval az újdonsült biciklim szempontjai a következők lesznek:

- minél csúnyább, annál jobb

- plusz pont, ha rozsdás is

- azért gurulni tudjon és ne essen szét

A másik és legfontosabb, hogy a kávézók, éttermek és sörözők tömve vannak emberekkel. Az óváros naplementekor megtelik élettel és, ahogy megy le a nap úgy kezdenek megszépülni az utcák lámpái, égősorai. Az árakat mondjuk viszonylag húzósnak találom, de majd erről is írok a későbbiekben. A folyóparti helyeket szeretem a legjobban. Egyszerűen meseszép. Apró kis lépcsőkön lehet lemászni közvetlen a folyó mellé, ahol általában tömve vannak a padok, úgyhogy az általában feleslegesnek bizonyult hajtóvadászat után az emberek szimplán csak a földre ülnek iszogatni és beszélgetni és együttes erővel nem törődni a világgal.

Fontos, hogy akit az tart vissza az Erasmustól, mert fél egyedül érkezni, na ő se keseredjen el. Ezzel itt mindenki így van és nagyon könnyen lehet ismerkedni. Úgy is mondhatnám, hogy ez adja meg a varázsát az egésznek. Találkoztam emberekkel a „környékről”, azaz Németországból, Spanyolországból, Olaszországból, de vannak, akik egészen Kanadából vagy Dél-Amerikából érkeztek és hihetetlen jófejek.

Pár szó erejéig megemlíteném az órarend csodálatos világát. Aki eddig azt hitte, hogy a világ legrosszabb dolga az márpedig a Neptun az nem próbált még Franciaországban órarendet összerakni egymaga. Több napos kutatómunka és számtalan e-mail után például már odáig eljut az ember, hogy 3-4 oldalról összevadássza az órák kódjait, neveit és ha kicsit szerencsések vagyunk, akkor még azt is megtalálhatjuk mikor és hol kerül sor az említett órákra. Persze egy idő után belerázódik az ember és nem hagynak minket egyedül, csak az első hirtelen sokkot kell tudnunk átvészelni.

 

A továbbiakban többek között szó lesz még:

 

- arról, hogy miképp találtam szállást

- a barátkozásról

- Strasbourg nevezetességeiről

- arról, hogy mit tanulhatunk Strasbourgban

- érdekesnek találom megvizsgálni például még azt is, hogy mire elég 20/30 euro errefelé

 

Búcsúzóul pedig itt hagynék nektek pár képet és videót: